Napló, 2007. december 9.

Vajon milyen az élet, ha valaki Nobel-díjas? Valószínűleg, sokkal kevesebb a különbség, mint gondolnánk. Vagy mégsem? Mindennap úgy ébred az ember, hogy elérte a maximumot? Amit író elérhet?

Szerdán volt Kertész Imre felolvasása a Nemzeti Színházban. A Nemzeti igazgatója, Jordán Tamás nem volt jelen. Nem tisztelt meg minket, és nem tisztelte meg Kertész Imrét a jelenlétével. Előző este Brüsszelben volt, ahol József Attila verseket szavalt, mert más nem is szavalhat, csak ő, és másnap reggel nem tudott hazajönni egy repülővel. Véletlenül tudom, hogy éppen az esti fapadossal érkezett, napközben pedig Amszterdamban sétálgatott.

Jordánnak nem fontos Kertész Imre.

Egyébként jó este volt, nagyon jó este. A nézőtér megtelt, mindenki, aki jelen volt, Kertész-rajongó volt. Van valami varázsa egy ilyen estének. Élmény volt ott. Már az este kezedete is, amikor Nádas Péterrel pezsgőztem, várva a felolvasást.

A felolvasás után Podhorányi Zsolt, a Népszava rovatvezetője készített velem egy interjút a lap részére.

A Kertész-riport, amiben engem is idéz, meg is jelent a Népszava pénteki számában.

Legyünk Nobel-díjasak, ha lehet. Ne érjük be kevesebbel.